Álom doktor

A PÁNCÉLDOBOZ

1

December másodikán, az egyik olyan évben, amikor egy georgiai mogyorótermelő ügyködött a Fehér Házban, Colorado egyik nagy üdülőszállodája porrá és hamuvá égett. A Panorámát megsemmisültnek nyilvánították. A nyomozást követően Jicarilla megye tűzoltóparancsnoka a tűzvész okául egy elromlott kazánt jelölt meg. Amikor a baleset történt, a szálloda éppen téli szünetet tartott, és csak négy személy tartózkodott benne. Hárman túlélték a szerencsétlenséget. A szálloda holtidős gondnoka, John Torrance belehalt a hősi (és sikertelen) igyekezetbe, hogy lejjebb szorítsa a kazán gőzének nyomását, amely egy pótszelep leállása következtében katasztrofálisan magasra szökött.

A túlélők között volt a gondnok felesége és kisfia. A harmadik, Richard Hallorann, a Panoráma főszakácsa azért hagyta el floridai időszaki munkáját, mert, úgymond, „erős előérzete” támadt, miszerint a Torrance család bajban van, és utánuk akart nézni. A két felnőtt túlélő súlyosan megsérült a robbanásban; csak a gyerek maradt sértetlen.

Legalábbis fizikai tekintetben.

2

Wendy Torrance-t és a fiát a Panorámát birtokló vállalat kártérítésben részesítette. Nem volt éppen valami óriási összeg, de három éven át megéltek belőle: eddig volt az asszony hátsérülései miatt munkaképtelen. Az ügyvéd, akihez fordult, közölte, hogy ha elég szívós és nem hagyja magát megfélemlíteni, sokkal többet is kaphatna, mert a vállalat semmiképpen nem szeretné, ha az ügy bíróság elé kerülne. Az asszony azonban hasonlóan gondolkodott, mint a vállalat: minél előbb túl akart jutni azon a végzetes coloradói télen. Azt mondta, rendbe fog jönni, és ez így is történt, noha a hátfájás élete végéig kitartott. A csigolya- és bordatörések begyógyulnak, de mind a sírig életjeleket adnak magukról.

Winifred és Daniel Torrance egy ideig a Dél középső szektorában laktak, majd délebbre, Tampába költöztek. Olykor Key Westből meglátogatta őket az erős előérzeteiről nevezetes Dick Hallorann; különösen a kis Dannyvel akart találkozni. Őket szövetség kötötte össze.

1981 márciusának egy reggelén Wendy felhívta Dicket: fel tudná-e keresni őket. Azt mondta, Danny az éjjel felköltötte, és figyelmeztette, hogy ne menjen ki a fürdőszobába.

Ezután még beszélni sem volt hajlandó.

3

Arra ébredt, hogy szükségre kell mennie. Odakinn erős szél fújt. Meleg volt – Floridában csaknem mindig meleg volt –, de ezt a hangot nem szerette, és úgy gondolta, soha nem is fogja megkedvelni. A Panorámára emlékeztette, ahol az elromlott kazán volt a legkisebb veszély.

Édesanyjával egy bérház második emeleti szűk lakásában éltek. Danny kilépett az anyja melletti kis szobából, és átment az előszobán. A szél bömbölt, a ház melletti halódó pálmafa levelei összezörrentek, mintha csontok súrlódnának egymáshoz. A fürdőszoba ajtaját, ha egyikük sem használta a zuhanyt vagy a vécét, mindig nyitva hagyták, mert a zár törött volt. Ma este az ajtó csukva volt, holott Wendy nem tartózkodott odabenn. A Panorámában elszenvedett arcsérülések következtében azóta horkolt – halk, kvik-kvik-szerű fűrészeléssel –, és Danny most is hallotta a hálószobájából ezt a neszt.

Véletlenül zárta be az ajtót, és kész.

Ezt már akkor sem hitte el (neki is megvoltak a maga erős megérzései és előérzetei), de van, hogy a saját szemünkkel kell megbizonyosodnunk a dolgokról. Erre a Panorámában jött rá, egy második emeleti szobában.

Kinyújtotta a karját, amely valahogy túl hosszúnak, túl messzire nyúlónak, szinte csonttalannak érződött, és elfordította a kilincsgombot. Benyitott.

A nő a 217-es szobából ott volt benn, amint ezt Danny előre tudta. Meztelenül ült a vécén, széttárt lábbal, sápadt, kidagadó combokkal. Zöldes melle kipukkant lufiként csüngött alá. A hasa alatti szőrpamacs ősz volt, és a szeme is szürkés, mint két acéltükör. Ő is látta a fiút, és az ajka vigyorrá tágult.

Hunyd le a szemed, mondta neki valamikor Dick Hallorann. Ha valami rosszat látsz, hunyd le a szemed, és gondold, hogy nincs is ott, és mire kinyitod, már nincs is ott.

De ez már a 217-es szobában sem vált be, amikor ötéves volt, és most sem fog működni. Tudta. Érezte a nő szagát. Oszlásnak indult.

A nő – a nevét is ismerte, Mrs. Masseynek hívták – feltápászkodott lila lábára, és felé tárta kezét. Karjáról lecsüngött, és mintha csöpögött volna a hús. Mosolygott, mint amikor az ember viszontlát egy régi barátot. Vagy, mondjuk, valami ínyencfogást lát maga előtt.

Danny – olyan arckifejezéssel, amelyet bárki nyugodtnak vélhetett volna – halkan becsukta az ajtót, és hátrább lépett. A kilincsgomb elfordult: jobbra, balra, aztán megint jobbra, majd megállapodott.

Danny immár nyolcéves volt, és még a borzadály közepette is képes volt valamelyes józan gondolkodásra. Már csak azért is, mert lelke mélyén számított valami effélére; habár azt hitte, Horace Derwent üti majd fel valamikor a fejét. Vagy talán a bárpincér, az, akit az apja Lloydnak hívott. Most azonban úgy gondolta: előre tudhatta volna, hogy Mrs. Masseyvel lesz dolga. Mert a Panoráma valamennyi élő holtja közül ő volt a legrémesebb.

Tudatának józan zuga azt sugallta, hogy a nő mindössze töredék egy kihunyt rémálomból, amely fogva tartotta, amikor felriadt, és követte a fürdőszobába. Ez a józan hang erősködött, hogy ha újra kinyitná az ajtót, már semmit sem látna. Hogyan is láthatna, hiszen már teljesen éber. De tudatának egy másik zuga, az a bizonyos ragyogó, mást diktált. A Panoráma még nem végzett vele. Bosszúszomjas szellemei közül legalább az egyik követte egészen Floridáig. Egyszer már meglepte ezt a nőt, amint elterült a fürdőkádban. Akkor kiszállt, és meg akarta fojtani halszerűen síkos (de félelmetesen erős) ujjaival. Ha most újra kinyitná a fürdőszoba ajtaját, bevégezné művét.

Alkut kötött magával, és csak a fülét tapasztotta az ajtóhoz. Először teljes volt a csend, de aztán gyenge neszezést hallott.

Halott körmök kaparásztak a fán.

Danny élettelen lábbal botorkált ki a konyhába, felállt egy székre, és a mosogatóba pisilt, majd felköltötte az anyját, és figyelmeztette, ne menjen ki a fürdőszobába, mert ott valami rossz leselkedik. Miután ezt elintézte, visszafeküdt ágyába, és mélyen a takaró alá bújt. Szeretett volna örökre ott maradni, és legföljebb azért felkelni, hogy a mosogatóba pisiljen. Most, hogy a mamáját figyelmeztette, már vele sem volt beszélnivalója.

Az asszony ismerte ezt a némasági izét. Már azután is fellépett, hogy Danny bemerészkedett a Panoráma 217-es szobájába.

– Dickkel hajlandó leszel beszélni?

Danny az ágyából nézett fel rá, és bólintott. Az anyja telefonált, holott hajnali négy óra volt.

Másnap késő délután Dick megérkezett. Hozott is magával valamit. Egy ajándékot.

4

Miután Wendy felhívta Dicket – gondja volt rá, hogy Danny is hallja –, a gyerek aludni készült. Bár már nyolcéves volt, és a harmadik osztályba járt, még mindig szopta a hüvelykujját. Wendynek rosszulesett a látvány. Elindult a fürdőszoba felé, majd megállt az ajtónál és nézte. Félt – Danny megijesztette –, de muszáj volt kimennie, és nem óhajtotta, fiához hasonlóan, a mosogatót használni. Viszolygott az elképzeléstől, hogyan festene, még ha nem is látná senki, amikor a pult szélén billeg, és csupasz ülepe a porceláncsésze fölé lóg.

Fél kezében ott volt a kalapács, amelyet özvegyasszonyhoz való kis szerszámos dobozából vett ki, és amikor a gombot elforgatva benyitott a fürdőszobába, fel is emelte. A fürdőszoba természetesen üres volt, de a vécéülőke le volt engedve. Wendy sohasem hagyta így lefekvés előtt, mert tudta, ha Danny félálmában kótyagosan betéved, elfelejti felemelni, és összepisili. Ezenkívül szagot – rossz szagot is érzett. Mintha a falban megdöglött volna egy patkány.

Tett egy lépést befelé – majd még egyet. Mozgást érzékelt, és megpördült, magasba emelve a kalapácsot, hogy leüsse, aki

(ami)

az ajtó mögött rejtőzködik. De csak a saját árnyéka volt. A saját árnyékától is megijed, mondják némelyek gúnyosan, de kinek van joga rá, ha nem Wendy Torrance-nak? Azok után, amiket látott és átélt, tudta, hogy az árnyékok is lehetnek veszélyesek. Még foguk is lehet.

A fürdőszobában nem volt senki, de a vécéülőkén fakó folt kenődött szét, és hasonló éktelenkedett a zuhanyfüggönyön is. Elsőnek Wendy ürülékre gondolt, de a szar nem lehet sárgáslila. Közelebbről is megnézte a foltokat, és hús- meg oszló bőrcafatokat fedezett fel bennük. További, lábnyomformájú foltok tűntek elő a kilépőszőnyegen is. Úgy vélte, túl kicsik – túl csinoskák – ahhoz, hogy férfira valljanak.

– Atyaisten – suttogta.

És végül mégis a mosogatóra fanyalodott.

5

Wendy délben kigyötörte fiát az ágyból. Sikerült belé diktálnia egy kis levest meg egy fél mogyoróvajas szendvicset, de utána Danny visszafeküdt. Beszélni továbbra sem volt hajlandó. Hallorann nem sokkal délután öt után szállt ki öregecske (de...